Plótinost (205–270) a kései antikvitás filozófusai a jelentősebb platonikusok egyikének tekintették, a modern filozófiatörténet-írás pedig az újplatonizmus alapítójaként tartja számon. Az örökkévalóságról és az időről írott munka, mely pályájának vége felé, 268-ban keletkezett, írásainak legjavához tartozik. Elméletét azon platóni elgondolás magyarázataként fejti ki, mely szerint az idő az örökkévalóság képmása (Timaios 37c–39e) – értelmezése azonban messze nem triviális. Plótinos az első filozófus, aki az időt nem a fizikai mozgásból próbálja megérteni, hanem pszichikus működésekhez kapcsolja. Emellett elsőként dolgozza ki részletesen az atemporális örökkévalóság fogalmát. Elemzésében az örökkévalóság nem pusztán végtelen időtartam: az Értelem temporális kiterjedés nélküli élete. Nem csupán az értekezés doktrinális tartalma tarthat számot érdeklődésünkre, hanem a kifejtés módja is. Plótinos módszertani megjegyzéseket sző gondolatmenetébe, és az örökkévalóság és az idő elemzésén keresztül azt is megkíséreli bemutatni, miként folytathatjuk le megfelelő módon egy kérdés filozófiai vizsgálatát.(Bene László)